A COVID koronavírus okozta járványhelyzet miatt a MAZS Alapítvány programjainak személyes ügyfélfogadásai átmenetileg szünetelnek: szociális munkásainkat és családgondozóinkat telefonon és emailben lehet elérni. Ápolási és gondozási szolgáltatásait az Alapítvány zavartalanul folytatja.

Purim az emlékezés ünnepe, a vidámságé és az örömé

Itt bolyongok Perzsiában

“- Titkold el, hogy ki vagy!

Miért, ki vagyok?” 

Perzsia, régen:

Itt bolyongok Perzsiában. A színek, az illatok megszokottak, a piactér zaja is ismerős. Megszoktam, hogy teljhatalmú uralkodó van, aki pompával kenyerezi le közeli embereit, megszoktam, hogy otthon nagybácsikám hallgat, s ha szüleimet említem, csak annyit mond csendesen könnyekkel a szemében, Isten nyugosztalja őket. Fura nekem, hogy nem említi, melyik Isten, ahogy mindenki más, s a kicsi szúrós megjegyzései is egyre furcsábbak, a megjegyzések, a viccek, amiket e hatalmas birodalom szokásaira tesz. Ebből még baj lehet… 

Persze nincs ezzel egyedül, úgyhogy végül is azt gondolom, nem gond. Ugyanilyen megjegyzéseket tesznek, akik ellátogatnak hozzánk, igaz, csak csendben, mindig halkabbra veszik szavukat és azt is észrevettem, hogy amikor kimegyek a konyhába, összesúgnak. Olyan dolgokat mondanak olyankor, amiket én nem hallhatok. Hiszen leány vagyok, árva, fiatal. Érthető ez. Ők felnőttek és férfiak. 

Így élek hát a boldog nemtudásban, emlékezem, amire emlékezem, de többnyire csak megérzéseim vannak, fura csendes félelmeim, nyugtalan éjszakáim. 

A felnőtté válás útja lehet ez, mondja nagybácsim, ne aggódj, majd elmúlik. Ő mindig megnyugtat és néha idegesít, kérdeznék, de nem merek, igaz, azt sem tudom, hogy mit kérdezzek. Amikor helyteleníti, amit tettem, akkor Istárnak nevez, ebből tudom, hogy nem vagyunk épp jóban. Én is próbáltam őt Marduknak nevezni egyszer bosszúból, de olyan csúnyán nézett, hogy nem próbáltam többször.  

Budapest, hetvenes évek:

Sétálok a Váci utcán. A színek, azok nincsenek nagyon. Az illatok megszokottak, a zajok ismerősek. Megszoktam, hogy szocializmus van, amit otthon nálunk kommunizmusnak hívnak, megszoktam, hogy a pártvezetők a vezetőink, hogy teljhatalmuk van, megszoktam, mert a családom is. Megszoktam, hogy otthon sokszor viccelődnek a rendszeren, így nevezik szüleim, nagyszüleim azt, amiben élünk. Általában vidám nálunk mindenki és minden napra jut egy vicc Kádárról vagy a szovjetekről. Néha van csak, hogy amikor kimegyek a szobából a felnőttek összesúgnak és halkan beszélnek valamiről, amiről nem szabad tudnom. Néha, amikor TV-t nézünk a nagyszüleim szobájában, mert az a nagyszoba, egy-egy pillanatra mindenki elcsendesedik. Ilyenkor nem merek megszólalni, zsigeremben érzem, hogy nem szabad kérdeznem, mert akkor esetleg rátapintok valamire, amitől vége lesz a folyamatos vidámságnak. Nem tudom, hogy mi lehet ez a kérdés, nem tudom, hogy miért lenne vége a vidámságnak, csak érzem a lehetőségét. Nem akarom elrontani a hangulatot. Fontos feladatom, hogy a család vidám legyen és boldog. És én ezt annak ellenére nagyon komolyan veszem, hogy még csak gyerek vagyok, egy kiskamasz, ahogy néha mondják félig rosszallóan. 

Titkold el, hogy ki vagy. Miért, ki vagyok? Ezt írhatta volna Eszter a naplójába ott a nagy Perzsa birodalomban és ezt írhattam volna én is a naplómba, ha van hozzá türelmem annak idején a hetvenes években. Igaz, ő valószínűleg mindig is tudta, hogy zsidó és a sokszínű birodalomban nem kellett lehalkítania hangját, ha a zsidó szót kimondta. Az ő múltjában a száműzetés traumája volt, az enyémben a holokauszté. De kérdezni biztosan nem kérdezett ő sem, csak rezgésekből tájékozódott a közelében lévők érzéseiről, s ő is nagyon odafigyelt, hogy ne szomorítson el senkit maga körül. Amikor Mordechájon a szomorúság lett úrrá, felvidította, s nem kérdezett semmit. 

Feladata a boldogság volt. 

Az én feladatom is a boldogság volt. A felhőtlenség. A szabadság. 

Amikor összesúgtak mögöttem a szüleim, nagyszüleim úgy tettem, mintha nem hallanám meg. Vagy nem is hallottam talán? A ki nem mondott parancs úgy szólt: Boldog légy és vidám! Boldog voltam hát és vidám, mindig és folyamatosan, hogy boldogok legyenek a szüleim és a nagyszüleim és ne kelljen elmondaniuk, hogy miért is vannak mélyen legbelül másképp. 

Purim legalább annyira az emlékezés ünnepe is, mint a vidámságé és az örömé. Kicsit olyan, mintha azt mondaná, örülj, légy vidám, mert most lehet. Ha lehet, akkor pedig kell is, hiszen elmúlhat egy pillanat alatt. Vége lehet, mint annyiszor. Rombolnak majd, száműznek, sanyargatnak, megölnek. Amikor nem ez van, örülni kell. És hallgatni az időszakról, amikor ez volt. 

Nagyon sok nemzedék nyerhetett vigasztalást ebben az ereszd el a hajad napban, amikor nem kellett annak lenned, ami egyébként voltál, amikor egy jelmez, álarc mögött fel lehetett lélegezni.

Másodgenerációs túlélőként mondom, hogy fellélegezni nem a rosszból kellett, hanem a rossz nem tudásából. A titokból, az elhallgatásból, a ránk terhelt feladatokból, amiket, nem tudatosan, egy nehéz hátizsákban a hátunkra tettek szüleink, nagyszüleink. 

Fura módon ez a kettősség hagyományosan is Purim része. Hiszen miközben parancsba kapjuk, hogy lakomázzunk, együnk-igyunk, veszítsünk mértéket legalább egyszer egy évben, azt is parancsba kapjuk, hogy felejtve emlékezzünk. 

“Emlékezz, mit tett veled Ámálék az úton, amikor kivonultatok Egyiptomból … Ha majd megadja neked Istened az Örökkévaló, hogy nyugton légy a körülötted lévő összes ellenségedtől azon a földön, amelyet az Örökkévaló Istened neked ad örök birtokul – töröld el Amálék emlékét az ég alól. Ezt el ne felejtsd.” (5Mózes 25:7-19.). 

Azt kell tehát nem elfelejteni, hogy … mit is? Ha kitörlöm valaminek az emlékét, hogyan fogok emlékezni rá? Ó, én tudom, pontosan tudom, és tudja az egész generációm is. Ismerjük a hallgatásokat, a csendben elsírt könnyeket, az összesúgásokat, a ne mondd el-t. Ez maradjon itt közöttünk, a lakásban, a családban, a falak között. Kitöröltük az emlékét, mintha megnyomtuk volna a delete gombot, de ott van a virtuális szemétkosárban, a tudatalattiban, bármikor visszamenthető, hat mindenre, amit teszünk, amit gondolunk. 

Purim, ez a csodaünnep, melyben Isten is elrejti arcát, legalább annyira szól a rejtőzködésről, mint a csodáról. 

Szeretem a játékot, az álarcokat, a színházat. Purim ünnepe a mi nagy színjátszásunk. Minden szereplő álarcban van, valamit titkol, színészkedik, elkendőz. Dráma, fordulatokkal, kockával, gonosszal és jóval. Nagy politikai dráma, melyben hatalmi játszmák, rendeletek, harcok és háborúk dúlnak. 

Királyok, főtanácsosok, privilegizált többség és gyűlölt kisebbség. Kiállás és nagyravágyás. Birodalmi univerzalizmus és egy hányatott kis törzs harca a túlélésért.

Tanulhatjuk azt ebből a történetből, hogy a sok váratlan fordulat mögött az isteni gondviselés van, mely ismét csodát tett és megmenekültünk. (Együnk!) Tanulhatjuk azt is, hogy a jó győz a gonosz felett, sőt azt is, hogy identitásunk felvállalása vezethet bennünket a megmeneküléshez, a győzelemhez, s a rejtőzés nem út. Én mégis valami mást olvastam ki a megila soraiból. 

Azt, hogy a vidámság mögött a túlélés kötelessége van sokszor, hogy emlékezni felejtve is lehet, s hogy milyen régóta visszük magunkkal a felejtés kapszuláját. 

És ez nem elrontani segít Purim örömét, hanem fokozni. Hiszen az ünnep egyértelműen megmutatja, hogy szüleink még a legnehezebb helyzetekben is a túléléshez segítettek hozzá a maguk módján. Mert ez volt megírva nekik is Eszter tekercsében. A felejtésen túl az élet van, a megyünk tovább, az ünneplünk és eszünk. A többivel meg majd mindenki megbirkózik a freudi heverőn.  

Boldog, zajos, vidám, felejtős, zsidós Purimot.
 ***

írta Fritz Zsuzsa, A Forrás Zsidó Tudástár vezetője,

az írás megjelent a JCC Budapest – Bálint Ház weboldalán

A szöveg a szerző elmondásában meghallgatható a Spotify-on.